A tér képe. Úton a Lightning Fieldhez (In the shadow of the lightning. On the Way to the Lightning Field), 2009

 

WDM_lightning_field_gross

A tér képe. Úton a Lightning Fieldhez

A villám árnyékában

Három évvel az amerikai land art ikonikus művének, a Lightning Field-nek elkészülte után, 1980-ban, az Artforum címlapján megjelent egy fotó, amit a több száz csúcsban végződő, csiszolt nemesacél felületű rúddal teleszórt tájban, drámai megvilágításban, a kép szinte egyharmadát betöltő, hatalmas égi vérkeringésre emlékeztető villámlás ural.

Az 52. és 59. oldal között – a Walter De Maria által uralt nyolc oldalon – szerepel lényegében minden létező, a művésztől származó képi és szöveges információ, ami az elmúlt huszonkilenc évben hozzáférhetővé vált. A művész hallgat, mindig is hallgatott, ill. hallgatását csak ezzel az Artforum-cikkel törte meg. Egyszer. Saját archívuma nem nyitott a kutatás számára, a Dia Art Foundation, a mű tulajdonosa és finanszírozója pedig csak a recepciótörténethez nyújt adalékot. Igy teljesen magunkra maradtunk a huszadik század egyik legkülönösebb szobrászati jelenségével.

A fotón látható rudak annak a monumentális műnek a részét képezik, amit Walter De Maria 1977-ben « Lightning Field »-nek nevezett el, és amely a new-mexicói magasfennsíkon, 2200 méterrel a tengerszint felett, a Datil Mountains vonulataival körülhatárolt egy mérföld hosszú és egy kilométer széles területen fekszik. A négyszáz rúd egy hatalmas rácsszerkezetet alkot, melynek csúcspontjai tökéletesen vízszintesek, úgy, hogy ha ráhelyeznénk egy üveglapot, azt minden csúcs érintené – így a rudak magassága a talajzati viszonyoktól függően 4,5 m (a legalacsonyabb) és 8,23 m (a legmagasabb) között ingadozik. A rudak egymástól 5,6 méter távol helyezkednek el és tökéletesen párhuzamosak. Az egész terület minden pontja milliméternyi pontossággal lett kimérve, amit azóta is, azaz több mint harminc éve, három évente ellenőriznek és korrigálnak.

Walter De Maria öt éven keresztül járta Észak-Amerika sivatagjait, Arizónától Nevadán keresztül Texasig, míg megtalálta azt a teret, mely megfelelt az általa kívánt követelményeknek, amit az említett Artforum cikkben közöl : azaz kellően izolált, vízszintes, ill. vihar- és főként villámlás-intenzív.

 

A cikkben felsorolt technikai adatokon túl pontos utasításokat kapunk a munka látogatására és befogadására vonatkozóan is, mint például « It is intended that the work be viewed alone, or in the company of a very small number of people over at least a 24h-period. » melyeket olyan rébuszok egészítenek ki, amiket azóta is, halálra ismételve, próbalnak megoldani, értelmezni és vonatkoztatni a művészettörténészek, mint például: « Isolation is the essence of land art » vagy « The land is not the setting for the work but part of the work ».

 

A fotón látható villámlás egy több hónapon keresztül tartó munka eredménye, melynek során az akkor ismeretlen amatőr fotográfus, John Cliett, a Dia Art Foundation megbízásából, 1979 júliusában kiköltözött a Field-re, Richard Orville, a NASA munkatársa által erre a feladatra kifejlesztett speciális kioldó-szerkezettel, ill. egy ú.n. “Grafmatic Back”-el felszerelkezve. Eredetileg az akkor már híres fotográfust, Ansel Adamst kérték fel a feladatra, de sem ő, sem más, nevesebb fotós nem vállalta a Dia által szabott rigorózus copyright-feltételeket: a képek teljes joga a Dia és De Maria tulajdonába mennek át, a fotós semmilyen módon nem szólhat bele sem a képek kiválasztásába, sem publikálásuk körülményeibe. Cliett ugyanakkor élete nagy fotóját akarta megcsinálni, mely saját kijelentése szerint “túlszárnyalja magát a munkát”. A “big shot” pedig szerinte, De Maria és a Dia szerint egybehangzóan az, ahol keleten egy villámlás, nyugaton pedig a naplemente látható.

Cliett egy 2001-es interjúban közli, hogy De Maria és a Dia kifejezetten villámlásos képeket akart tőle. A több száz fotóból alig egy tucatot választottak ki – mint autorizált felvételeket – mely kiválasztási folyamatban döntő szerepe volt annak, hogy a fotón, szintén, villámlás legyen látható. Azóta semmilyen más reprodukció nem került forgalomba, minden egyéb fotó publikálása azonnali jogi következményekkel jár.

A több hónapos fotózásnak eredetileg két célja volt: egyrészt egy sorozat a Life magazin számára, másrészt a new-york-i Grand Central Station egyik nagy reklámtáblájára terveztek egy motívumot. Egyik terv sem valósult meg, mert a Life magazin olyan feltételeket szabott (saját fotós, portré a művészről a helyszínen, stb.), ami De Mariát arra kényszerítette, hogy már a szerződés megkötése után meghúzza a vészféket, és visszavonja az egészet. Ennek következtében a végül az Artforumban közölt fotók a második választás eredményei, Cliett szerint a Life-féle verzió sokkal jobb volt.

 

Mégis, ezek azok a fotók, amik alapvetően meghatározzák a Lightning Fieldről alkotott képünket. Olyannyira, hogy a fotók, a cím, a De Maria-szöveg a terület kiválasztásának kritériumairól, az a tény, hogy a csak előzetes bejelentkezéssel látogatható mű arra hivatkozva, hogy júliustól augusztusig nagyobb a villámlás lehetősége (!) száz dollárral (!) többe kerül, mindez azt sugallja, hogy a munka csak akkor teljes, ha villámlik, és ha nem villámlik, akkor nem is igazán mű a mű.

 

A reprodukció a művész által tudatosan irányított befogadói mechanizmus révén – mely szigorúan ellenőrzött – a mű “eredetijévé” válik, és mélyen bevésődik a művészeti publikum “kép-emlékezetébe”. Ha sok, vagy akár csak több egymással konkuráló reprodukció létezne, akkor világos lenne, hogy mindegyik csak egy nézetét adja vissza az eredeti munkának, és így állandóan az eredetire utalnának.

Igy viszont az a kevés, a land-art ikonjává vált reprodukció az eredeti helyét veszi át. Ha akár művész, akár művészettörténész a „Lightning Field“-el foglalkozik, akkor ezekre a reprodukciókra utal, mint például Jonathan Monk egy 2006-os, „Untitled (Walter De Maria`s Lightning Field painted in the style of Jack Goldstein, 1986) című képén, melynek alapját az Artforum-címlapfotó nyújtja. Es amikor a Cabinet című amerikai művészeti lap 2001-ben számos művészt, köztük Liam Gillicket és Aziz+Cuchnar-t felkérte, hogy rajzolják le emlékezetből a Lightning Fieldet, a legtöbb vázlaton és rajzon a villámoknak legalább olyan prominens szerep jutott, mint a rudaknak, azaz a szobornak magának. (ehhez l. Wolfgang Ullrich: Raffinierte Kunst. Übung vor Reproduktionen, Wagnebach Verlag, Berlin, 2009). Azaz, még ha ott is járt valaki, a fotó-reprodukció képi ereje olyan intenzív, hogy adott esetben elnyomja a reális műre vonatkozó személyes emléket is.

 

 

„This is God`s land”

 

Pedig ez a mű – minden külső manipuláció ellenére – nem a villámlásról szól. De ez csak a helyszínen derül ki.

 

Ezen a nyomon, vagyis inkább csak sejtésen elindulva ezév júliusában a new-mexicói Quemadóban találtam magam, melyet Robert Weathers, aki a környéken született, részt vett a Lightning Field építésében, és amúgy több mint harminc éve, ha nem a százharminc szarvasmarhát számláló ranch-én dolgozik, a Field gondnokaként működik, valamint John Wayne karakterének mintájaként szolgálhatott, úgy jellemzett: „This is God`s land“. Amit úgy lehetne fordítani, hogy Istentől elhagyatott, elfelejtett vidék. Ahol nem az ember az úr.

 

Miközben felszálltunk a new-york-i La Guardia reptéren Albuquerque felé egy Denveri átszállással, miközben órákon át repültünk egy olyan táj fölött, ahol 3000 mérföld alatt az volt az érzésünk, hogy Denveren kívül New York és Albuquerque között nincs civilizáció, alattunk a legelképesztőbb tájjal, mely lassan sivataggá vált és hatalmas kör alakú mintázatokat vett fel, mintha ténlyeg földönkívüliek leszállópályája fölött repültünk volna át, miközben kibéreltünk egy connecticut-i rendszámú Chevroletet, amivel elindultunk Acoma felé, hogy megnézzük az egyik „mesa“-n, egy rezervátumban élő indiánok kilátástalan és tragikus életkörülményeit, majd ráfordultunk a volt Route 66-re, hogy Grants-ben, a Southwest Motelben keresgessem az HBO csatornáját, majd igyunk valamit az „Outlaw Saloon“-ban, ahol pár fiatal fiú barátjuk 21. születésnapját ünnepelték, és Johnny Cash-számokat üvöltöttek egy karaoke-gépbe, de még másnap is, miközben a természet csodáin vezettünk végig, az Ice Cave és a Sandstone sziklák mellett, ahol már napok óta nem volt térerő, és egyetlen autóval sem találkoztunk, keresztül a lávaföldön, a sztyeppés sivatagon, keresve azt a várost, amit a Dia információs lapja szerint 15.30-kor el kell érnünk – végig azon gondolkoztam, hogy elkezdődött-e már? Vagy ez még nem az? Már Walter De Maria kezében vagyunk? Ez már mind annak a műnek a része, amit Lightning Field-nek hívnak?

Mivel egy várost kerestünk, abban a pillanatban, mikor órák óta tartó sivatagi utunk után a 36-os útról jobbra fordultunk, nem voltam felkészülve arra a cca. hat omladozó házra, mely egy amerikai és mexicói konyhát ígérő “Café”, egy ú.n. háztartási bolt és egy étterem mellett egy benzinkútból állt és kisebb kérdezősködés után (kizárólag Wrangel-jeansbe öltözött cowboyoktól, l. Robert) Quemadónak bizonyult. Mi egyáltalán nem érdekeltük őket, de ők annál jobban minket; ugyanis minden Hollywood-Western, az a kép, amit az Outback-ről, cowboyokról és a vadnyugatról közvetítenek – és erre döbbenten jöttem ott rá egy hatalmas bölény alatt egy hatalmas almáspitével kűzdve – nem fikció, nem túlzás, nem megrendezett jelenetek sora, hanem a színtiszta valóság, mely csak számunkra tűnt úgy, mintha az a valóság, mely minket körülvesz, és amit fikciónak hittünk, nem lehetne igaz. Most már végképp az volt az érzésem, hogy egy olyan történetbe kerültünk, ami fölött nincs hatalmunk, aminek csak szemlélői, de részesei soha nem lehetünk. Azt hittem, elkezdődött.

A Dia Art Foundation weblapján olvasható utasítás szerint 15.30-kor egy fehér, kétemeletes ház előtt kell lennünk, meggyőződtünk róla, hogy egy darab fehér ház van az egész „városban“, melyben két nő ült, akik közölték velünk, hogy ők nem a Dia-hoz tartoznak, de várjunk, mindjárt jön valaki. Ez volt az egyetlen renovált ház, a földszinten egy üres térrel, amit kiállítótérnek szántak – a Britannica következő kiadásához egy javaslat: az „abszurd“ címszóhoz csak ennyit: „Kiállítótér Quemadóban“.

A nőknek igazuk lett, tényleg jött valaki; csak azt hittem, hogy az egyébként teljesen humor-mentes Foundationnek vagy De Mariának ebben a kissé felfűtött közegben mégis megjött a humorérzéke, mikor megjelent egy kockás inges, cowboy-kalapos- és csizmás, napszemüveges, láthatóan nagyon másnapos hatvan körülinek látszó férfi, és azt mondta: „Are you ready for the Lightning Field?“ Innen ugyanis nem volt visszaút, ezt mindannyian tudtuk, nem volt más választásunk, mint rájönni, hogy Robert valódi, azaz az itt velünk történő valóság tényleges része, és most be kell szállnunk egy hatalmas terepjáróba, és elmenni vele, bárhova is visz.

Robert megszokta már az egy órán át földutakon és ranch-határokon keresztül vezető úton a furfangos művészettörténészek saját maguk által furfangosnak hitt kérdéseit és tökéletesen udvarias de kitérő válaszokat adott az olyan kérdésekre, mint, mikor volt itt a művész legutóbb, hogy választotta ki pont ezt a helyet (egyáltalan honnan tudta, hogy ez a hely létezik), milyen reprodukciók léteznek (bár nem vette el a kamerámat, holott tilos fotózni), úgyhogy inkább áttértünk őrá, és elmesélte, hogy egyszer volt New Yorkban, 25 éve, Walter kiállításán, de Santa Fe-ben is körülbelül ekkor utoljára, utál bemenni a városba (Quemado), de minden nap új turnus jön, és egyre nő a Field látogatottsága. Láthatóan szórakoztatta az a kérdésem, hogy mit csinálok ott kint, egyedül, ha ő elmegy és megmar egy csörgőkígyó, amiből errefelé sok van, és nevetve annyit válaszolt: „You pray.“

Az első tíz percet még egy betonozott úton tettük meg, majd rátértünk egy szélesebb földútra, majd arról egy labirintusnak tűnő pályán egy keskenyebbre, és elképzelhetetlennek tűnt onnan nézve, hogy létezhetnek nagyobb városok is, mint Quemado, sőt, már az is túlnépesedettnek tűnt. Innentől harminc percig a sztyeppén mentünk végig, a táj teljesen semleges, semmilyen kivehető kontúr sehol, úgy működött, mint egy hatalmas optikai illúzió, mert mindenhova oda lehetett képzelni bármit, és az lehet, hogy ott is volt, de sem ebben sem abban nem lehettél soha biztos. Aztán Robert tényleg lassított, bekanyarodott egy cölöpház elé, és közölte, hogy megérkeztünk. Kiszálltam, és nem láttam semmit. Nemhogy nem négyszáz cca. 7 méter magas cölöpöt, de semmit sem. Tudtam, hogy ott kell lenniük, de nem voltak sehol.

Aztán lassan, nagyon lassan, ki tudtam venni egyet – ami nem volt messzebb, mint ötven méter – és annak a tengelyét követve, a szememet megerőltetve és a tudatomra támaszkodva ebben a pillanatban, 2009. július 8-án, 16h körül, még megláttam cca. tíz rudat. Teljes csalódás. Mit fogunk mi itt csinálni másnap reggel 11-ig, mikor Robert – remélhetőleg – értünk jön? Ott voltunk, a világ végén, az izzó hőségben, a sztyepp-sivatagban, egy olyan csöndben, ami addig még soha nem ütötte meg az érzékszerveimet. Itt embernek nincs helye, se szerepe, se jelentősége, se rendeltetése. Fölösleges részei lettünk a teremtésnek.

A helyzetünket az első fél órában bemérni szándékolt orientáció után kiálltam a ház teraszára, ami a Field-re van irányítva, és néztem, néztem a semmit. Néztem a horizontot keretező hófödte hegyláncokat, a fűcsomók alól kiugró mezei nyulakat, az izzó napot és egy olyan hatalmas eget, melynek puszta létezése sem volt eddig semmilyen módon elképzelhető számomra. Teljesen tiszta volt az ég, és Robert már fellkészített, hogy valószínűleg nem fog villámlani (még mindig abban a tudatban voltam, hogy ez az egész a villámlásról szól). És ahogy néztem ezt a tájat és hallgattam ezt a csöndet, megdöbbentem, mennyire nem tud ennek semmit ellenvetni ez a new-york-i művész, hogy milyen abszurd és nevetséges, megalomán az az ötlet, hogy itt, bármi, amit ember csinált, megállná a helyét. Hogy hogy elszámította magát a maga gőgjében, és hogy mennyire móresre tanítja őt a táj. Megvolt az ítélet. Vesztettünk.

A művészi utasításnak megfelelően kimentem a terepre, hogy egyszer körüljárjam az egészet, hogy egyedül legyek – de féltem. Féltem oda kimenni, mert az azért világos volt, hogy ha én oda kimegyek, akkor köztem és köztem nincs semmi, nem működnek a hárító- és elterelőmechanizmusaim, az öncsalás kifinomult technikái. Kimenni a Fieldre 16 és 18 óra között, mikor a nap olyan függőlegesen áll, hogy a cölöpök fényes felületén „lesiklik“ és nem tükröződik, minek következtében a cölöpök láthatatlanná válnak, szóval kimmeni a Fieldre így, hogy részévé kell váljál a mindent zárójelbe tevő természetnek – na, az egy bátorságpróba.

Elmentem a terep határáig, amit egy harminc éve nem foltozott, rossz kerítés jelölt, mert ugyanúgy, ahogy nem tudtam, hogy hol kezdődik, azt sem tudtam elképzelni, hogy ez az egész hol fog végződni – így jobbnak láttam megkeresni a fizikai, objektívnek tűnő határvonalat. Ementén a biztos határ mentén tényleg végig lehet járni az egy kilométer szer egy mérföldes távot, ezt az utasításnak engedelmeskedve megtettem, majd a mű hatását tekintve némi csalódással visszatértem a házhoz.

Viszont alig voltam bent pár perce, mikor majdhogynem véletlenül, csak úgy, már-már megfeledkezve az egészről, visszanéztem – és megállt a szívverésem. A semmiből, a messzeségből, végtelen lassúsággal, alig észlelhetően, a rudak önálló életre keltek, és ahogy a nap dőlésszöge változott, úgy kezdett el élni, feltűnni, mintegy varázslat hatására lathatóvá válni a láthatatlan: az arányok megfordulni látszottak, és abban a tájban, ahol eddig a hegylánc volt az úr, átrendeződtek az erőviszonyok, egy metafizikai tér valósággá válását követhettük nyomon a nap lenyugvásának tempójában. Minél alacsonyabban állt a nap a horizonton, annál erősebben világítottak a rudak, annál élesebben lehetett most már kivenni minden egyes darabot, a hegyek körvonalait nevetséges foltokká degradálva. Pár perccel azelőtt,hogy a nap végleg lemerült volna a horizonton, a vörösre festett felhőket hagyva csak maga után, egyszerre mind a négyszáz cölöp földöntúli fénnyel izzani kezdett, és annyira izzott, hogy mindent, ami eddig körülvette, háttérbeszorított. Mindez fokozatosan, de olyan gyorsan zajlott, hogy minden perc újra és újra egy új megdöbbenést okozott, ezért a fokozatos átmenet miatt az egyes stációkat nem lehetett külön érzékelni, mert már ott volt egy még intenzívebb, még döbbenetesebb látvány. Abban a pillanatban, hogy lebukott a nap,még egy pillanatra teljes erővel felizott a négyszáz rúd, átvéve a teljes és feltétlen hatalmat a táj fölött, hogy aztán, az egyre mélyebb sötétséggel minden eltűnjön, és egy színházi díszlet kellékeként feljöjjön a telihold. De ez nevetséges vásári trükknek tűnt csak ezzel az elképesztő hatalmi harccal szemben, ami a szemünk előtt zajlott le.

Mindez hajnal négy órától “visszafelé” is működött, azaz a teljes sötétségből először csak felsejlő, majd a nap sugarainak előrevetülésével lassan körvonalazódó, és a napkorong felbukkanásával a pokol tüzével felizzó mező a teljes nappali világosság beköszöntével ismét láthatatlanná vált. Egy pár órára lefeküdtünk, és mikor felébredtem, és ugyanazt láttam – azaz semmit – , mint tegnap 16 órakor, gyanús lett, hogy mindez nem is történt meg valójában, de az sem biztos, hogy gyanús, csak elképzelhető, hogy most vagyunk ugyanott, ahonnan tegnap elindultunk, és lehet, az egész nem volt más, mint egy másodpercnyi érzéki csalódás….vagy mégsem? Ekkor minden realitásérzékem elhagyott, minden verzió lehetségessé és egyben hiteltelenné vált.

Robert, ígéretéhez híven, tényleg megjelent 11 órakor, és beültünk ugyanabba a hatalmas terepjáróba, és ugyanúgy beszélgettünk egy órát, majd mielőtt még elbúcsúztunk volna, eszembe jutott, hogy megkérdezem, nem zavarná-e, ha lefotóznám őt magammal, mert akkor már éreztem, hogy ez a fotó lesz az egyetlen ténylegesen valamennyire elfogadható bizonyítékom saját magam számára, hogy mindez tényleg megtörtént, hogy tényleg láttam a Lightning Field-et. Azon pedig már csak alig csodálkoztam, hogy mikor vissza akartam keresni a Roberttel közös fotónkat, az volt az egyetlen, ami valahogy nem került elő. Amúgy villámlott is.

 

Advertisements