Izzadni Richterért. Gerhard Richter. Panorama, Neue Nationalgalerie Berlin (Műértő)

Izzadni Richterért

Krasznahorkai Kata

Gerhad Richter. Panorama

Neue Nationalgalerie Berlin

  1. február 12 – május 13.

Katalógus 304 old., 24, 5 x 29 cm, 305 színes ábrával, 30 ff- ábrával, 29 EUR

Gerhard Richter a világ legfontosabb élő művésze. Az évente megjelenő Kunstkompass szerint 2004-ben leváltotta Sigmar Polkét és azóta töretlenül a top százas lista első helyén áll. Idén februárban lett nyolcvan éves és pontosan ötven éve fest. A hatvanas- és hetvenes évek minimál, koncept, performansz, happening, fluxus, land art és egyéb vonulatai meg sem érintették, – tengert, gyertyát, portrékat, felhőket, absztrakt képeket festett tovább. Nincs speciális témája, nincs stílusa, nincs profilja, nincs rendszere. De a festészetnek sincs olyan területe, amit érintetlenül hagyott volna. Fiatal festők egész generációi átkozzák a nevét, mert bármihez nyúlnak – Richter már járt ott. De ők az egyetlenek, akiknél nincs sikere. Évek óta nem kapott negatív kritikát, a nyugati világ művészettörténészei Benjamin H. Buchloh-tól (Harvard) Robert Storr-ig (Yale) versenyt rendeznek, ki tudja a legdicsőségesebb himnuszt zengeni, az aukciósházak egyik rekordot jelentik a másik után. 2010-ben az Artnet jelentése szerint az összforgalma abban az évben 76,9 millió amerikai dollár volt, ez több, mint amit bármely más élő művész valaha is elért – összehasonlításképpen ugyanabban az évben Jeff Koons 41,8 millió dollár, Damien Hirst pedig 18,8 millió dollár forgalmat tudhatott magáénak. A művésznek magának már régen nincsen befolyása az árakra, melyek 1990 óta kezdtek el ilyen módon önállósulni és a Richter által „abszurdnak” titulált árrobbanás pedig nagyjából a 2000-es évek eredménye. A legdrágább képei pont azok a „Gyertya”-motívumok lettek, melyekből huszonhét létezik, és amelyeket, mikor Max Hetzler először mutatott be harminc éve, 15.000 német márkáért sem kellettek senkinek. A megnyitóra anno tizenöten mentek el.

 

A Neue Nationalgalerie nyilvános megnyitójára (amire szintén csak meghívóval lehetett bejutni)   érzésre tizenötezren szerettek volna bejutni, akármilyen hosszú sort végigállva. A sajtótájékoztatón olyan tömegben volt jelen minden hírügynökség, televízió, nyomtatott és egyéb média mint még soha hasonló rendezvényeknél. A német állami tv-csatorna híradójának egyik fő híre volt a kiállítás és a születésnap. Négy hét alatt több, mint százezren látták, órákon át sorban állva a februári metsző szélben.

 

Lehet még egy ilyen közegben (vagy épp annak ellenére) dolgozni? A berlini bemutató felütése azt mutatja, lehet: két majdnem teljesen fehér kép 2009-ből ill. a 2011-es „Strip”-sorozat a Tate Modern, a Centre Pompidou, a Neue Nationalgalerie, a Metro Group ill. a Veolia nevű cégek közös erőfeszítésével, a művésszel szoros együttműködésben létrejött kiállítás kiindulópontja. A Mies van der Rohe-épület üvegfalaival párhuzamosan egy frízként installált 2007-es munka „4900 szín” címmel pedig először került ebben a formában bemutatásra. A kiállítás két éves előkészítési fázisának eredményeként Berlinben 130 képen és öt szobron keresztülverekedve magát valóban átfogó képet kap a német „Bildungsbürger” hazája legfontosabb művészének minden alkotói fázisáról. Az életmű eddig háromezer-négyszáz műből áll, egy új Catalog Raisonné első kötete most jelent meg. Ebben Richter első műve a kiállításon is látható 1962-es „Asztal”. Ez azt jelenti, hogy a Drezdában született és az ottani Akadémián falfestészet szakon mestertanítványként végzett, majd az NDK-ban állami megbízásokat kapó Richter, aki 1961-ben, huszonkilenc évesen emigrált Nyugat-Németországba, a drezdai „Hygienemuseumnak” vagy a drezdai Akadémia menzájának falfestményeit, számos egyéb megbízásra készült munkát (Munkásharc) és Önarcképet nem tekinti az œuvre részének.

A német és a nemzetközi sajtó által már émelyítően dicsőített „Panorámát” a kurátorok, a Nationalgalerie igazgatója Udo Kittelmann és Dorothee Brill szigorúan kronologikusan rendezték el, hogy szándékuk szerint láthatóvá váljon a figuratív, a fotórealizmushoz köthető sorozatok az absztrakt képekkel való egyidejűsége. Ez az akadémikus, unalmas elrendezés homogenizál, semlegesít, megtöri az egész hatást, az erős munkák elgyengülnek, kicserélhetőnek tűnnek, a nyomasztóan egyhangú „Absztrakt kép”-ek pedig dominálnak. Minden fel van vonultatva, amire a világhír alapoz: „Onkel Rudi”, „Tante Marianne”, „Betty”, „Ema” a családi fotóalbumból, felhők, virágok, tengerképek, bombázók, hegyek, szürke képek, a World Trade Center 2001. szeptember 11-én. A német tizenkilencedik század történeti festészetnek összefüggésébe került az Alte Nationalgalerieben az „RAF-ciklus” 1988-ból.

 

A képek maguk úgy kérdeznek, hogy ne kelljen válaszolni, úgy kritizálnak, hogy ne bántsanak meg senkit, részvétlenek, szépek, banálisak, semlegesek. Sehol egy él, sehol a mélység. Minden kijelentése megdermedve, mint a gesztusai az absztrakt képeken. Felfeslése mindig ugyanannak, jéghidegen – a legjobb pillanataiban. Richter maga egy interjúban a digitális technikával előállított „Strip” sorozattal kapcsolatban nyilatkozta, hogy a perfekcionizmusától őt magát is kirázza a hideg. – ami esetleg a vérnyomáscsökkentő gyógyszereknek is köszönhető lehet, mert tényleg fázik a képei előtt. A Neue Nationalgalerie azonban megtelt. A ruhatár megtelt. A kabátot biztonsági okokból nem lehet levenni, úgyhogy a nézőknek nem marad más hátra, mint a teremőr erre a helyzetre adott megoldási javaslatát követni, és: izzadni. Richterért.

Advertisements